A pletyka

Általában negatív érzésekkel viszonyulunk a pletykához, de valljuk be őszintén, mindannyian pletykálunk. Nem is kicsit! Sokat! Robin Dunbar szerint az emberi beszélgetések kétharmada pletyka, vagyis könnyed letye-petye általában mások személyes dolgairól, kapcsolatairól. Megnyugtatásként feltétlenül meg kell említeni, hogy kimutatták, a pletykáknak csupán öt százaléka negatív, vagy rosszindulatú. Nem ismert olyan társadalom, amelyben ne létezne pletyka, tehát a legtipikusabb nyelvhasználati formának tekinthető. Pletykálásra bárhol és bármikor sor kerülhet, de jellegzetes helyszínek is kialakultak, amelyek köztudottan alkalmasak bizalmas beszélgetésekre. Ezek közül említésre méltóak a falvakban még ma is látható pletykapadok, kocsmák, piac, fodrászat, kávéházak, éttermek, játszótér, templom, vagy akár a temető is.

A pletyka mára kutatási terület is lett, amely egyre jobban felkelti az antropológusok, szociológusok és evolúciós pszichológusok érdeklődését. Nemzetközileg az egyik leghíresebb pletykakutató a fent említett Robin Dunbar, az angol Oxfordi Egyetem evolúciós pszichológusa, de tehetséges hazai kutatók is dolgoznak ezen a területen, mint például Szvetelszky Zsuzsa szociálpszichológus, vagy Takács Károly szociológus. Kutatásaik eredményeként több érdekes, vagy meglepő dolgot tudhatunk meg a pletykáról. 

A meglepetés kategóriába tartozik az a – közhiedelemmel ellentétes – megállapítás, hogy a férfiak gyakorlatilag annyit pletykálnak, mint a nők. Különbség csupán a minősítésben, partnerben és a tárgyban volt kimutatható. Míg a nők készséggel nevezték a pletykát pletykának, addig a férfiak ezt „információcserének”, vagy egyszerű „beszélgetésnek” tartották. Különbség adódott abban is, hogy a férfiak sokkal többet beszélnek saját dolgaikról, kapcsolataikról, mint a nők, akik inkább nyitottak mások viszonyainak kibeszélésére. A partnerválasztásban is van eltérés, mivel a férfiak gyakrabban pletykálnak munkahelyi kollégáikkal, míg a nők partnerei inkább rokoni, vagy barátnői körbe tartoznak. A téves közhiedelem a férfiak és a nők pletykálásával kapcsolatban talán abból adódik, hogy a nők tevékenysége jobban felismerhető pletykaként, mint a férfiaké, mivel sokkal ügyesebbek abban, hogy a pletykát érdekessé és izgalmassá tevő formai követelményekre – a hangsúlyra, részletekre és a visszajelzésekre – figyeljenek és alkalmazzák.

Nagyon fontos kérdés, hogy miért pletykálunk. Minden eddigi tanulmány megegyezik abban, hogy a pletykának közösségi, pszichológiai szerepe van. A pletyka segít létrehozni és fenntartani közösségi értékeket, kötődéseket és kapcsolati hálózatokat, felbecsülni hírnevet és közösségi pozíciót, segít a közösségi tapasztalatok szerzésében és barátságok kialakításában. Úgy tűnik, hogy azért is pletykálunk, mert evolúciónk folyamán belénk programozódott. Robin Dunbar elmélete szerint a pletyka ugyanazt a csoportösszetartó szerepet játszotta és játssza még ma is, mint amit a kurkászás tölt be a főemlősöknél. Ennek a fizikai kurkászásnak a nyomai mind a mai napig felfedezhetők magatartásunkban, a simogatás, vagy hajtúrás formájában. Dunbar szerint, elsősorban a megnövekedett csoportlétszám miatt, az embernél a fizikai kurkászást felváltotta a „szóbeli kurkászás”, vagyis a pletyka. Kimutatták, hogy a főemlősök közösségi kurkászása közben endorfinok szabadulnak fel, amelyek nyugtató, stresszoldó hatásukon keresztül járulnak hozzá a csoport nyugodt együttlétéhez. Úgy tűnik, hogy a kurkászó beszélgetésnek hasonló szerepe van az ember esetében: jól érezzük magunkat tőle. Tehát akár akarjuk, akár nem, a pletyka jelen van és jelen is lesz életünkben, mert az emberi közösségi lét természetes jelensége, evolúciósan belénk rögzült kommunikációs ösztön.

Evolúciós csoda: repülő pingvinek!!!

Alice hercegnő figyel benneteket!

A világtörténelem során szinte minden emberi kultúra létrehozott valamilyen természetfeletti hitrendszert és többet képes volt történelmi korszakokon keresztül fenntartani. Egy ilyen általános jelenségről joggal feltételezhető, hogy evolúciós adaptáció, amely növeli a csoport rátermettségét: azok a csoportok, amelyek létrehoztak ilyeneket jobban prosperáltak, sikeresebbé váltak, mint azok, amelyek nem, így az utóbbiak lassan eltűntek az emberi történelemből. De vajon mi lehet a hit evolúciós előnye? Ilyen és hasonló kérdésekre keresi a választ Jesse Bering, akinek néhány éve végzett vizsgálatai érdekes megfigyelésekhez vezetettek ebben a témában.

Egyik vizsgálatukban 5-9 éves gyerekek vettek részt, és azt a feladatot kapták, hogy velcro darts táblára dobáljanak célba öntapadós labdákkal. Különleges ajándékot ígértek azoknak, akik betalálnak a tábla közepébe, azonban a játékhoz szokatlan szabályokat alkottak a kutatók: mintegy 3 méteres távolságból kellett dobni a labdákat, háttal állva a táblának és kizárólag a rosszabb, nem domináns kezüket használhatták. Evvel tulajdonképpen lehetetlenné tették számukra a feladat sikeres végrehajtását csalás nélkül.

Ezt követően, a gyerekeket három csoportra osztották. Az első csoport tagjait egyenként egyedül hagyták a teremben, hogy legjobb tudásuk szerint, önállóan hajtsák végre a feladatot. A második csoport esetében egy kutató foglalt helyet a teremben elhelyezett székre, és onnan figyelte passzívan a gyerekek játékát, de nem kommunikált velük. A harmadik csoport tagjainak egy képet mutattak, amelyen egy kedves és barátságos hölgy volt látható, akit a kutatók Alice hercegnőként mutatták be. Elmondták, hogy Alice hercegnő rendelkezik egy mágikus tulajdonsággal: ha akarja, láthatatlanná tudja magát tenni. Közölték velük, hogy a terem sarkában lévő széken a láthatatlanná vált Alice hercegnő ül, és figyeli játékukat. Ezt követően a gyerekeket egyenként magukra hagyták a feladat végrehajtásához.

Amint az várható volt, az első, nem felügyelt csoportba tartozó gyerekek közül csaltak a legtöbben. A második csoport tagjai, az emberi felügyelet mellett, tartózkodtak a csalástól. Igazán figyelemre méltó az volt, hogy a harmadik csoport tagjai közül azok, akik azt hitték, hogy egy láthatatlan lény figyelte őket, ugyanúgy viselkedtek, mint azok, akik valóságos felügyelet mellett játszottak, tehát nem próbálkoztak csalással. Az Alice hercegnő létezésében „szkeptikus” gyerekek is csak azután próbálkoztak csalással, hogy saját kezűleg meggyőződtek arról, hogy senki sem ül a székben.

Ezek az eredmények azt sugallják, hogy természetfeletti lényekben való hitnek fontos szerepe lehetett a „játékszabályok” (közösségi normák) betartásában és a közösségi összetartás kialakításában. Úgy tűnik, hogy az eredmény, vagyis evolúciós szempontból lényegtelen, hogy a hit valóságon alapul, vagy pedig tévhit. Az evolúció nem gondolatolvasó, nem a valóság érdekli, hanem magatartási formákon keresztül hat. Ha egy magatartásforma közvetlenül, vagy közvetve szaporodási előnyhöz vezet, akkor az a mentális folyamat, amely eredményeként az adott magatartás megvalósul, szelekciós előnyt élvez.

Repül, mint a… menyét!

Egy fantasztikus felvétel járja be az internet világát. A felvételt Martin Le-May készítette a londoni Hornchurch Country Parkban, ahova feleségével ment sétálni, remélve, hogy mutatni tud neki egy zöld küllőt. Sokkal szerencsésebbnek bizonyult a séta, mint remélhette, mert sikerült megörökítenie, amint egy tapasztalatlan menyét csemete - talán első önálló vadászútján - rátámadt egy harkályra. Az ösztönös harc aztán egy légi bemutatóvá változott, majd mindenki sértetlenül, de egy életre szóló élménnyel távozott.

Fapados evolúció

Repülni, (majdnem) úgy, mint a madarak, jó érzés, ezért szinte mindenkinek különleges élményt jelent repülővel utazni. Szerencsére ma már a fapados légitársaságok megjelenésével milliók számára vált elérhetővé ennek az élménynek az átélése. A fapados járatok egyik legszembetűnőbb sajátsága, hogy a szállított poggyászt minimálisra csökkentik. Kevesebb poggyász alacsonyabb üzemanyagköltséget eredményez, ami hatékonyabb és gazdaságosabb repülést eredményez. Úgy tűnik, erre a természet, vagy az evolúció már évmilliókkal ezelőtt rájött.

Régóta tudjuk, hogy a repülő állatok jeles képviselőinek, a madaraknak a csontozata könnyű szivacsos, üreges szerkezetű, ami a repülő életmódhoz való alkalmazkodást jelzi. Egy mostanában megjelent összehasonlító vizsgálatból megtudhattuk, hogy a poggyászcsökkentés a csontvázukon kívül kiterjed a madarak genomméretére is. 48 faj genomjának összehasonlító analízise azt mutatja, hogy a madarak genomja jelentősen kisebb, mint más gerinces állatok genomja. Mint ismert, a gerincesek – beleértve az ember – genomjának 80-90%-a nem-kódoló DNS-t tartalmaz, amelynek nagy része biológiai funkció nélküli lom (junk). A lom DNS mintegy 50%-a ismétlődő szekvenciák millióiból áll.

Kiderült, hogy a madarak genomjában az ismétlődő szekvenciák aránya kevesebb, mint 10%. Ezen túlmenően, génjeik sokkal sűrűbben követik egymást és méretük is kisebb, mint általában a gerinceseké, elsősorban intronjaik rövidsége miatt. Nagyon érdekes észrevétele a kutatóknak, hogy a genom hasonló zsugorodása az egyetlen repülő emlős, a denevér esetében is megfigyelhető, amiből arra következtethetünk, hogy a repülő életmód szelekciós nyomást gyakorol a genomméretre. 

A genomméret zsugorodásának magyarázatára jelenleg még csak tesztelésre váró elképzelések vannak. Egyik ilyen elképzelés szerint a sejtekben található hatalmas mennyiségű lom DNS fenntartása és replikációja energetikailag problémássá vált a jelentős metabolikus energiát igénylő repülő életmód kialakulásával. Az összehasonlítást végző kutatók szerint a gén és az intronméret csökkenése gyorsabb génszabályozást tesz lehetővé, ami szükséges lehet a repülés során felmerülő intenzív energiaszükséglet biztosításához.

Illúziók

Az optikai illúziók fantasztikus dolgok, szinte mindannyian megszállottjai vagyunk ezeknek. Közvetlenül mutatják, hogy olyan biztosnak vélt érzékelésünk, mint a látás mennyire csalóka lehet: amit látunk, az gyakran nem felel meg a fizikai valóságnak. Amellett, hogy szórakoztatnak bennünket, az optikai illúziók a látáskutatók munkaeszközei is, amelyek tanulmányozásával megismerhető, hogy agyunk hogyan tárolja, és dolgozza fel, valamint hogyan értelmezi a vizuális ingereket.

Zlatan Ibrahimović vagyok

"Zlatan Ibrahimović vagyok. Bármerre megyek, felismernek az emberek, nevemen szólítanak, ujjonganak értem. De vannak olyan nevek, akikért senki sem ujjong: Carmen, Rahma, Antoine, Lida, Cheuy, Mariko… Ha tehetném, egyenként írnám mindegyikük nevét a testemre, de 805 millió éhező ember él ma a Földön. Nagyon sok közülük gyerek. Mindannyian háború, természeti katasztrófák és kétségbeejtő szegénység által sújtottak. Nekem a világ minden táján vannak drukkereim és támogatóim. Mától kezdve szeretném, ha támogatás eljutna ezekhez a nyomorúságban élő emberekhez. Tehát valahányszor az én nevemet hallod, gondolj rájuk. Valahányszor engem látsz, rajtam keresztül lásd őket is."
Zlatan új tetoválásai

Szeretem a focit. Nem tetszenek a tetoválások. Zlatan Ibrahimović egy fantasztikusan jó focista. A Paris Saint-Germain híres csatára, aki az ENSZ Élelmezési Világprogramjának aktivistája is, a hétvégi bajnoki mérkőzésen rúgott gólja után levetette mezét, így ünnepelte gólját. Milliók láthatták tetoválásokkal teli felsőtestét, amelyre 50 éhező gyerek nevét tetováltatta. Meglepő akciójával 805 millió éhezőre próbálta felhívni a figyelmet. A mezlevételt a játékvezető sárga lappal büntette. Szerintem most az egyszer rendben voltak azok a tetoválások. Mivel nem voltak tartósak, azóta már biztosan lekoptak. Az éhezők maradtak.

Mater semper certa est – Az anya biztos!

Biztos? Karen Keegan sikertelen veseátültetésen esett át 52 évesen. Orvosaival újabb donor után kezdtek kutatni, és két felnőtt fia is szóba került lehetséges donorként. Miközben azt vizsgálták, hogy melyikük veséje alkalmasabb az átültetésre, az orvosok megdöbbentő eredményre jutottak. A tesztek nem csak azt mutatták, hogy egyikük sem alkalmas donornak, hanem azt is, hogy Karen Keegan nem az anyjuk. A többször megismételt tesztek mindig ezt a hihetetlen eredményt mutatták: nem anyja a saját gyerekeinek. Elképedve fogadta ezeket a híreket, miközben örömmel viselt terhességeire gondolt és arra, amikor szülés után először érinthette meg gyerekeit.

Végtelenségnek tűnő, lázas kutatás kezdődött annak kiderítésére, hogy mi történt, mivel magyarázható ez a jelenség. Végül orvosai felfedezték, hogy Karen Keegan egy kiméra: szervezete kétféle örökítő anyagot, vagy DNS-t tartalmazó sejtekből, szövetekből áll. Ennek az a magyarázata, hogy Karen két, külön-külön megtermékenyült petesejt, vagy pedig két, néhány sejtes embrió összetapadásával jött létre. Magzati fejlődése során sejtjei tovább osztódtak és eltérő DNS-t tartalmazó szöveteket alakítottak ki. Vérkeringési és vérképző szerveiben található DNS eltérő volt a szaporító szerveit alkotó sejtek és ivarsejtjei DNS-étől, és ez volt az oka annak, hogy az anyasági teszt negatív lett. Gyerekeinek tehát a soha meg nem született ikertestvére a biológiai anyja.

Legek világa – a Föld legidősebb állata

Fekete korall (Leiopathes sp.)

Miután megismertük a Föld legnagyobb élőlényét, talán ideje rácsodálkozni a legöregebb állatra. Lehet, hogy ez is meglepő lesz sokak számára, mert bizony nem teknősök, kagylók, vagy más, jól ismert állatok között kell keresni. Az állat matuzsálem, egy fekete korall (Leiopathes sp.) egyed, amely a Hawaii-szigetek közelében, 400 m mélyen él az óceán fenekén. Kutatók 2009-ben fedezték fel, és radiokarbon módszerrel 4265 évesnek határozták meg korát.

Fekete korall polipok (Erik Cordes felvétele)

Talán érdemes megemlíteni, hogy minden korall ivartalan szaporodással létrejövő, genetikailag azonos polipok kompakt kolóniájából áll. A polipok puhatestű, néhány mm átmérőjű és néhány cm hosszú állatocskák, amelyek idővel fajra jellemző szilárd burkot, exoszkeletont hoznak létre maguk körül. Az exoszkeleton nagyon lassan növekszik, átmérője évente csupán 4-35 mikrométerrel vastagszik.

Mit mondana Darwin február 12-én?