Volt egyszer egy Nobel-díjas spermabank

Robert Graham, egy sikeres amerikai feltaláló és üzletember volt, aki a törésbiztos műanyag szemüveglencse kifejlesztésével és gyártásával sokmillió dolláros vagyonra tett szert. Boldogsága azonban nem volt teljes, mert úgy érezte, az emberiség fejlődésé rossz irányba halad; szerinte az emberi intelligencia hanyatlik. Mindenképpen tenni akart ez ellen, ezért 1980-ban egy spermabankot létesített avval a kikötéssel, hogy a donorok kizárólag Nobel-díjas tudósok lehettek. Lelkesen bizonygatta, hogy mekkora nyereség lenne az emberiség számára, ha magas műveltségű nők, akiknek a férje nem képes gyermeknemzésre Ernest Rutherford, Francis Crick, vagy Albert Einstein újabb és újabb gyermekeit hoznák a világra.

Hamar kiderült azonban, hogy a kiszemelt donorok nem voltak olyan lelkesek, mint Graham úr, és csupán három Nobel-díjas jelentkező akadt. Közülük is csak egy, a fizikai Nobel-díjat 1956-ban elnyerő William Shockley vállalta a nyilvánosságot és egyetlen alkalommal mintát is adományozott a génbanknak, de a spermavizsgálatból kiderült, hogy idős kora miatt, ivarsejtjei nem alkalmasak a kitűzött célra, így adománya soha nem lett felhasználva. Részvétele egyébként negatívan hatott a lehetséges donorok hozzáállására, mivel Shockley nyíltan rasszista és eugenikus nézeteket vallott, és talán ennek is szerepe lehetett abban, hogy a másik két Nobel-díjas jelentkező visszalépett még mielőtt mintákat adományoztak volna.

Ezután, „ha ló nincs, jó a szamár is” elvet követve, fiatal egyetemi oktatók és kutatók (mint leendő Nobel-díjasok) között keresték a donorokat, majd később sportolók is donorokká válhattak. A „zsenigyár” a sajtóban és a különböző médiákban folyamatos, de igen negatív publicitást kapott, gúnyolták, elitizmussal, rasszizmussal és eugenikával vádolták. Graham úr visszavonult a nyilvánosságtól, nem nyilatkozott senkinek. A sors iróniája, hogy 1991-ben ő nyerte el a Nobel-díj paródiájaként ismert IgNobel-díjat a génbank létrehozásáért.1997-ben bekövetkezett hirtelen halála után családja még két évig működtette a génbankot, majd úgy döntöttek, hogy 1999-ben bezárják, és az adományozott spermamintákat, a hozzájuk tartozó adatokkal együtt megsemmisítették.

A negatív publicitás ellenére sokan igénybe vették a spermabank szolgáltatásait: 18 éves működése során 218 baba született. Kézenfekvő kérdés, hogy vajon sikeres volt-e ez a különös, és kétes hírű program, azaz a Graham-bébik valóban szuperfelnőttekké váltak-e? Egy amerikai újságíró, David Plotz próbált választ kapni erre a kérdésre. 25 évvel a program indulása után, újsághirdetések útján nyomába eredt a volt donoroknak és a „zsenigyár” szülötteinek is. Tapasztalatai alapján, az előző kérdésre az a válasz, hogy a Graham-bébik nem lettek zsenik. Némelyik nagyon okosnak bizonyult, mások kevésbé. Egyesek sportos alkatúakká váltak és kiváló sporteredményeket értek el, másokat viszont egyáltalán nem érdekelt a sport. Megint mások zenészek lettek. A legtöbben egészségesek, de néhány esetében fejlődési rendellenességek léptek fel.

Az öröklődési szabályszerűségek ismeretében nagyjából ilyen eredmény várható. Mint azt már az előző bejegyzésben is említettem, az ivaros szaporodás egy genetikai lutri, amely eredményeként mindannyian génjeink egyedi kombinációit hordozzuk. Ezek lehetnek sikeres kombinációk, amelyek segítségével a Nobel-díjig is eljuthatnak egyesek, de még az ilyen kombináció is kérészéletű: alighogy létrejött, a következő generációban már felbomlik újabb, egyedi kombinációkat alkotva. Ezt nem vette Graham úr figyelembe utópisztikus projektjében, pedig George Wald igen szellemesen figyelmeztette, amikor őt is felkérte, hogy Nobel-díjas spermájával gazdagítsa a bank mintagyűjteményét. Visszautasításában kifejtette, hogy szerinte nem az ő spermájára van szükség, hanem olyan férfiakéra, mint az ő apja. No, persze, az apja egy szegény, migráns (fuj) szabó volt, akiről senki sem sejthette, hogy milyen zseniális génkombinációkat hordoznak ivarsejtjei. „Mit adott az én spermám a világnak? – kérdezte a tudós. – Két gitárost!”